Köszönet a különleged felvonásért Virágnak. Jó olvasást!
Natalie
Merev testtartással ültem az íróasztalomnál, közben a laptopom kijelzőjét bámultam, fejemen a fejhallgatómmal. Az egyik újonnan komponált dalomat hallgattam meg egymás után többször is, hogy tudjam, hol kell belejavítanom. Igaz, hogy egy álmot éltem, de sajnos nem az enyémet, hanem valaki másét. Az apámét. Ő akarta, hogy színpadon énekeljek és filmekben játsszak. Megakarta mutatni a világnak azt a lényt, amit belőlem faragott, csak, hogy elismerjék a tehetségét és a sikerét. Hogy gazdagabb legyen, tekintélyesebb és ezt még a mai napig se tudtam neki megbocsájtani. Ahogy azokat sem, amiket emiatt az álom miatt át kellett élnem. Azt a sok lesifotóst, a rólam terjengő pletykákat az újságokban és a blogokon, az iskolában ért piszkálódásokat, a rendezők és a fotósok folyamatos üvöltözéseit és utasításaikat... egyszerűen ezek túlságosan is kikészítettek. Nem bírtam tovább és összeroppantam a súly alatt. Az utolsó koncertem óta egyszerűen képtelen voltam színpadra állni, még mindig élénken élt bennem az a megaláztatás és az a szégyen, amit akkor éreztem. A démonjaim rosszkor, rossz időben törtek a felszínre és senkire sem tartozott volna a harcunk, mégis egy egész ország látta. Mert muszáj volt közvetíteniük, ahogy lámpaláztól falfehéren összecsuklok és az utána lévő eszeveszett küzdelmet. És ha Cecil nem siet a segítségemre, akkor még többet is láttak volna. És ennek már vagy két és fél éve. Nem tudtam elhinni, hogy az idő ilyen gyorsan elszállt felettünk. Azt pedig végképp nem, hogy az életem kezdett sínen lenne és elindulni a normális fogalom felé. Van családom, ami nem csonka (még ha csak féltestvérek és mostohaanya is), egyetemre járok, tanulok, embereket ismerek meg, akik nem tudnak a múltam alapján megbélyegezni. Senki sem akart most már az életemre törni, a barátaimnak már nem kell miattam aggódniuk és élhetik tovább a saját életüket. És végül megtapasztaltam azt, amit a lányok normálisnak mondanak egy párkapcsolatban. Szerelmes lettem, megszenvedtem azt a hosszú utat, amíg össze nem jöttünk és végül féltékenységemben nem tudtam mást csinálni, mint szakítani. Az utolsó nem hiszem, hogy minden kapcsolatra igaz lenne, mert például Ai és Uta lassan négy éve együtt vannak és még egyszer sem mentek szét. Már a legelejétől fogva tudtam, hogy mi két külön világból származunk, amik valami csoda folytán találkoztak egymással. Volt idő, amikor jobban hasonlítottak egymásra, olykor pedig teljesen eltávolodtak, de én sohasem akartam, hogy belépjen az enyémbe. Ahhoz túlságosan is fontos lett számomra Ren, hogy megtapasztaltassam vele azt a rémálmot. És most azt hiszem ideje volt visszatérnünk a saját világunkba... Talán megkellett volna fogadnom Shion tanácsát. Amikor visszament Amerikába, akkor megmondta a fiúnak, hogy nem fog távkapcsolatot kezdeményezni és szakítani szeretne. Bár szereti, de tudta, hogy nem láncolhatja le az érzéseit és kérheti meg arra, hogy várjon rá. Persze, mindkettejüknek nehéz volt az elszakadás, de megértették a másik érveit. Ehhez képest én mit csináltam? Önző módon azt hittem, hogy lehet esélyem arra, hogy boldog legyek Ren oldalán, még ha egy egész kontinens is választ el minket. Milyen kis naiv voltam, pedig már megtanulhattam volna, hogy az én életem utálja azt a kifejezést, hogy tündérmese vagy
Happy End.
És ezt azok a sebek igazolták, amik egy életre elcsúfítottak. Nem a látszólagos hegekre gondoltam, amiket üvegszilánkok, tűz és egyéb éles tárgyak okoztak.
Hanem a szívemen lévőre.
- Rossz Nati! – Mutatott rám legjobb barátnőm a kamerán keresztül egy kanállal, amit a következő pillanatban bele is dugott a nutellás üvegbe. Mindig, amikor beszélgetünk, akkor valahonnan előkerül egy üveg belőle és azt rendszerint el is fogyasztja azonnal. Most is csak néztem, ahogy a szájába tolja a kanalat, majd miután lenyelte folytatta a kioktatásomat. – Nem tudom elhinni, hogy egy szó nélkül fogtad a cuccaidat és visszahúztál Londonba! Azért, hogy megbocsájtsak egy hatalmas plüssmacit kérek a következő alkalomra!
- Yatonak? – Pislogtam párat és meglepetten néztem, ahogy hevesen megrázza a fejét. A mozdulat következtében haja ide-oda röpködött, így tökéletes kilátást kaptam a bal fülében elhelyezkedő tragus piercingre és a másik két karika fülbevalóra. Igazából nem tudtam elhinni, hogy ennyire szétlyukasztotta a fülét a lány, csodálkoztam is azon, hogy sikerült lebeszélnem a fültágítóról. Bár a jobb oldal se néz ki szebben, de valamilyen oknál fogva jól álltak Utanak ezek a dolgok.
- Dehogy is! Nekem, tudod, hogy megveszek a plüssmacikért. – Nézett rám hatalmas nyílt, kérlelő szemekkel. Ösztönösen mosolyodtam el és örültem, hogy a legjobb barátnőm itt van nekem és kiáll mellettem.
- Honnan vegyek neked plüssmedvét? – A válasz amúgy magától értetődő volt, de hallani akartam, hogy mit felel. Horus közben odasomfordált mellém és boci szemekkel pillantott fel rám. Lehajoltam és megvakartam a fejét. Amíg a válaszra vártam agyondögönyöztem a kutyámat, aki ezt kicsattanó örömmel díjazta.
- Londonban élsz, az már legyen a te gondod.
- Jut eszembe, hol van Yato? – Keresztfiam hiánya előbb is feltűnhetett volna, de az igazság az, hogy nem voltam a toppon. A nevetésem is fáradt volt, a szemeim alatt pedig sötét karikák rajzoltak ki egy félkört. A fiúnak azonban mindig sikerült jobb kedvre derítenie, hisz olyan őszinte és boldog volt. Annak ellenére, hogy betegen és gyengén jött a napvilágra, mára már egy életerős, rosszcsont gyerek, aki majdnem olyan átlagos, mint a kortársai. Csak a legtöbbjüknek nem egy bálvány az apja. Mármint gondolom.
Uta hunyorogva nézett a kamerába, miközben a kanállal vacakolt. Úgy vettem észre, hogy kezdett kifogyni a nutellából.
- Nati, ugye nem felejtetted el, hogy más időzónában vagyunk? Körülbelül fél nap különbség van, ha meg pontosak akarunk lenni, akkor tizenegy óra. – Szemöldökét felvonva figyelt és tudtam, hogy nem hagyhatta ki ezt a mini előadást. Igen, ő az én maximalista barátnőm, aki ezek szerint hajnalok hajnalán nutellával tömi magát. – Hajnali öt múlt három perccel. Szerinted hagyom, hogy a két éves kisfiam... plafonra is másznék, ha már fent lenne a kis Babszem Jankó. Bár... kitudja mit csinál éppen, hisz a sátán rátette a karmait az én pici fiacskámra. A nagyszüleiről beszélek. – Pontosított, látva az értetlen arcomat. – Hogy a francba lehetnek ilyen utálatos és zsémbes szülei valakinek? Ha azt a havi egy találkozót is megvonnám tőlük, akkor biztosan ellopnák tőlem. – Méltatlankodott, a következő percben olyan erővel vágta bele az üvegbe a kanalat, hogy azt hittem megreped. Őszintén megriadtam ettől a heves kirohanástól. Mindig is tudtam, hogy Uta nem ápolt szépnek mondható kapcsolatot az apósával és az anyósával, talán őket gyűlöli a legjobban a Földön. Sohase ismerném be a barátnőmnek, de megértettem Ai szüleit, a kiakadásuk és az utálatuk valamilyen szinten jogosnak számított. Senki se örülne annak, ha negyvenegy évesen nagyszülővé válna.
- Ha ilyen korán van, akkor mégis miért eszel nutellát? – Idegesen kaparta az üveg alján lévő megmaradt krémet, a kérdésemre viszont megállt a kezében tartott kanál. Csak témát szerettem volna váltani, mégis mit felelhettem volna arra, hogy miért hagytam el olyan hirtelen a szülő országomat? A tekintetéből ítélve nem tűnt fel neki a témaváltás, viszont oly annyira tűnt elveszettnek, hogy rögvest el is szégyelltem magam. Mégis milyen barátnő vagyok, csak, hogy mentsem a saját bőrömet, képes vagyok felhasználni az ő nyomorúságát? Uta egyedül volt, a fia a nagyszüleinél, Ai pedig turnéra ment és csak napokkal később jön haza. A családtagjai se tartózkodtak otthon, amin őszintén meglepődtem. Kita visszament Németországba, az apukája üzleti útra, az anyukája továbbképzésre, Souma az egyik barátjánál aludt ott, Nami pedig... Nami. Könnyeimmel küszködve fordultam el a kamerától, miközben próbáltam kiűzni fejemből a kislány mosolygós arcát.
Uta lassan kifújta a levegőt, utána felnézett rám.
- Mert finom. És szükségem van rá. – Vajon tényleg jobb kedvre deríti az embert az édesség? Állítólag boldogsághormont termel, de egyben hizlal is. Viszont Uta nem tud nutella hájat növeszteni, hisz mindennap keményen edz, gyakorol, hogy egy nap majd felléphessen a porondon. A vérében van, úgy, ahogy a fiúknak a zene. Mert neki ez nem csak egy hobbi vagy egy szakkör... Erre tette fel az életét. Akrobata lesz, Yato pedig büszkén fogja az iskolában mondogatni, hogy az én anyukám ilyen ügyes, nézzétek, mennyien mennek el megnézni az előadását! A gondolat mosolyt csalt az arcomra. Lehet, hogy Uta megházasodott és született egy kisfia, de attól még ugyanolyan maradt. Az én legjobb barátnőm, aki sohasem hagy letérni a jó útról. Illetve volt időszak, amikor akadtak nagyobb gondjai is, mint az én harcom. – De nem fogsz ilyen könnyen kitérni a válaszadástól! Szóval, miért nem köszöntél el?
- Senkitől sem köszöntem el. – Hátradőltem a székemben, majd nemes egyszerűséggel elfordultam. Mondhatnám, hogy a szobámban gyönyörködtem, de az elmúlt két évben már teljesen hozzászoktam. Rosszat sejtve néztem fel a második emeleten lévő könyveimre, azt latolgattam, hogy melyiket nem olvastam még el. Nem igazán tudtam koncentrálni, éreztem magamon barátnőm izzó tekintetét. No meg a kanalat.
- Én nem vagyok senki, akárki vagy mindenki! Én a legjobb barátnőd vagyok! – Pár pillanatig azon töprengtem, hogy vissza se fordulok, mert a hangja eléggé bosszúsnak tűnt. Jó hallani, hogy ilyen korai órákban van még ideje veszekedni. Persze, hogy csak a legjobb barátnőm lenne képes erre. Néha annyira fárasztó vele beszélgetni, hogy abban a pillanatban úgy érzem soha többet nem akarok senki mással sem találkozni. Mégis... senkiért se cserélném el. – Szóval kurva gyorsan bökd ki, hogy mi a fészkes fene miatt hagytad el sovány malac vágtában az országot!
Visszafordultam és egy pillanatig szótlanul meredtem a kamerába, végül megadó sóhaj kíséretében kiböktem. – Szakítottam Rennel.
- Pardon? – Őszinte csodálkozás futott végig az arcán, csak azt nem értettem, hogy miért. Ő is tapasztalhatta, hogy sohasem voltam az a kapcsolatokba vagy családba illő személyiség, a túlzott kötelékek pedig egyenesen megijesztettek. Példa okáért, magamon kívül voltam a félelemtől, amikor Ranmaru kimondta, hogy szeret. A barátnőmnek inkább azon kellett volna megdöbbennie, hogy ilyen sokáig kihúztam Ren mellett. Több, mint két év, túlszárnyaltam magam gyerekek. Akkor mégis miért fáj ennyire a hiánya? Nem kéne ennyire mélyen érintenie, képtelenség, hogy ennyire a szívembe zártam! – Mielőtt legyilkolod magad, nagyon hálás lennék azért, ha válaszolnál egy kérdésemre. De csak őszintén, mert, ha hazudsz, akkor elmegyek Londonba és úgy pofán váglak, hogy bánni fogod ezt a pillanatot. Igazat fogsz mondani?
- Te is tudod, hogy...
- Igen vagy nem? – Vágott közbe türelmetlenül. Nagyon nem tetszett a kialakult helyzet, a lány hangja, tekintete és komolysága. Valahogy úgy éreztem a kérdésére nem vagyok eléggé felkészülve. Amint kimondtam az igent, jött is a kérdése. – Szereted Rent?
Szóra nyitottam az ajkaimat, de nem akart olyan könnyelműen kijönni rajta az az egy szó. Szívesen kimondtam volna, de egyszerűen képtelen voltam. Mégis, hogy tehetném meg?! Az a szó... nem lehet csak úgy dobálózni vele! Értéke van, hatalmas. Ha minden másnap csak úgy kicsúszna a számon, akkor elveszítené az értékét. Nem tudom megbánás nélkül kimondani, mert nem gondolnám komolyan. Egyszer... Ren szemébe néztem és elsuttogtam, mert a helyzet megkövetelte, de... a mostani helyzet sokban különbözik attól. Nem mondhatom ki.
- Kedvelem. – Korrigáltam, de ez oly mértékben megdöbbentette a barátnőmet, hogy kiesett a kezéből az üveg és a szája elé kapta a kezét. Már megint sikerült olyan dolgot mondanom, amivel tönkretettem valamit. Legalábbis gondolom.
- A kedveled közel sem elég, ahhoz, hogy újrakezdjétek a kapcsolatotokat. – Ezt én is tudtam. Mégis összerezzentem attól, hogy ilyen nyíltan a szemembe mondta. Tagadhatnám... de én rontottam el és ezzel mindenki tisztában volt körülöttem. Sosem voltam az a kifejezetten barátnőnek való típus, de, hogy ennyire nem tudtam kialakítani egy kapcsolatot? Azt hiszem, sikerült alulmúlnom magamat. Miért nem értik meg az emberek, hogy képtelen vagyok erre? Szerethetek, utálhatok, de, hogy egy emberhez odakössem magamat, mint barátnő... a világ legnehezebb dolgának bizonyult. – Szóval újra megkérdezem. Szereted?
- Uta, az ég szerelmére, értsd meg, hogy nem mondhatom ki! – Nyögtem ki kínkeserves nyöszörgés és tátogás után. Még mielőtt leájultam volna a székről kirohantam a konyhába... és útközben sikeresen eltévedtem. Csessze meg, két év alatt igazán megtanulhattam volna az utat, de ez a ház akkora volt, hogy úgy gondoltam elég tudnom a szobámig vezető utat oda és vissza. Amíg a többiek az egyik emeleten laktak a sok közül, addig én kierőszakoltam egy földszinti szobát. Mivel köztudottan ez volt a szolgálók szintje, így Naomi körülbelül úgy nézett rám, mintha azt közöltem volna, hogy a sport a világ egyik legnagyobb ostobasága. De engem nem érdekelt, jól elvoltam a saját kis birodalmamban, pluszba még ott volt nekem Horus is, aki nem túlzok, ha azt mondom, hogy a legjobban szeretett ezen az egész kontinensen. Az pedig egy biztos tény, hogy a tudatom legmélyén valószínűleg el akartam tévedni, hogy ne érjen utol Uta haragja. Ő már csak ilyen kis bűbájos hajnali honnan tudjam hánykor. Legnagyobb bánatomra. Nincs olyan ember a Földön, akinek van kedve ilyenkor veszekedni, de az én legjobb barátnőmnek kell pont a kivételnek lennie?! Az élet igazságtalan.
- Nati, cseszd meg, de most már komolyan! – Épp, hogy csak visszatértem máris ordítozni kezdett és úgy vágta a fejemhez a szavakat, mint egy kézilabdát. Legalábbis a fejében már vagy százszor megdobhatott, csak, hogy fájdalmat okozzon. Dühös volt, majdnem sírt annyira remegett az ajka, idegességében a szemét dörzsölte. Hirtelen nyílalt belém a félelem és úgy éreztem kiver a víz. Megrémültem, mi lesz... mi lesz, ha őt is elveszítem? – Te istenverte idióta, áruld el a legjobb barátnődnek, hogy már megint mi bajod van. Ren annyira szeret téged, te mégis... akaratodon kívül folyton bántod. Még azt se mondhatod, hogy vacillálsz a két fiú között, mert ez nem igaz. Ren –t nem szereted, titkolózol előtte, gumóba zárkózol és semmit se mondasz el neki, egy bevehetetlen erőd vagy számára. Viszont... ott van Ranmaru, a srác, aki mindenben az első volt. Csókban, szerelemben és... hm... egy bizonyos dologban is. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy valamelyikben az egyetlen is. Először azt hittem, hogy ami köztetek van az puszta, állati vágy. De... az idő múltával se változtak a dolgok, az érzéseitek pedig még most se múltak el. Látom, hogy mi történik köztetek és azt vettem észre, hogy mindketten a másik boldogságára törekedtek. Ismer téged... a múltadat, a jelenedet és még így is... szeret és képtelen utálni. Te pedig... rábíztad a számodra legfontosabb emlékedet. Mert bíztál benne, bízol és hiszed, hogy nála az idők végzetéig biztonságban lesz. Vissza akarsz menni hozzá, titkon azért az övé, hogy, ha egyszer elválasztana titeket az élet, akkor hazarohanj hozzá. Mert ő ragyogja be az életed és te árnyékolod be az ő világát. Ezek nem holmi gondolatok, olyan kőkemény tények, mint a vallás. Létezik, és senki nem törölheti el. – Elkerekedtek a szemei, és mint, aki nem érti, hogy erre eddig miért nem jött rá, kimondta. – Válaszd Ranmarut, válaszd azt, aki annyiszor elkapott, amikor készültél elesni. Had idézzek a dalodból: „Szemeiddel mindig csak engem keresel/ mert, ha nem vagyok ott, akkor a csaták előtt elesel”. Egészen eddig azt hittem, hogy rá gondoltál, de mindvégig magadról énekeltél. Jézusom, az egész dal rólad szólt. Nem Ranmaru – nak volt szüksége rád, hanem te voltál az a bizonytalan pont az életében, amivel nem tudott mit kezdeni. Tudod, hogy nagyon szeretlek, te kis hülye... de még neked se vagyok hajlandó hazudni. Nincs értelme, bár ahogy észrevettem csak ilyen szókimondó barátokat sikerült összekaparnod. – Halványan elmosolyodott, de a levegőben még mindig ott volt a feszültség.
Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag felháborított a mondandójának egy bizonyos része. Mi az, hogy sohasem szerettem Rent, és csak játszadoztam az érzéseivel? Ezt mégis, hogy nyelhetném le, amikor sérti a becsületemet?! Nem igaz, én tényleg... úgy értem... igazán... még így se tudom kimondani, de tudom, hogy így van. Még ha nem is szerelemmel...
- Látom, hogy nagyon kattogsz valamin, szóval inkább hagyjuk ezt a témát és áruld el, hogy mitől sokalltál be... pont te... és pont akkor.
- Yuki Hitomi.
- Már megint mi bajod van vele? – Sóhajtott fel fáradtan, amikor meghallotta a nevet. Hátradőlt az ágyon, így nem igen láttam belőle sok mindent. Ennek ellenére nem nagyon zavartattam magam és elkezdtem egymás után felsorakoztatni az érveimet és a sérelmeimet. Nem tudom mennyi ideig szidtam azt az idegesítő fruskát, de barátnőm a felénél váratlanul felült és odaadó figyelemmel hallgatott végig. Ami túlon túl gyanús lett, mert egész egyszerűen nem ezt vártam el tőle. Ő pártatlan maradt az ügyeimben, kivétel.... amikor jogosnak találta az utálatomat. Lehet, hogy sikerült olyannal előhozakodnom, ami még az ő erkölcsi mércéjét is felborította?
- Ren nem csalt meg. Ezt te is nagyon jól tudod és csak a húgaként tekint arra a lányra. – Persze, én is felfogtam, de egyszerűen nem akarom ezt az egészet és kész! Minden legyen olyan, mint régen, amikor még nem lépett be a képbe az a... na, tudjátok micsoda. – Ott voltál velem... tudod... amikor Ai teherbe ejtett és... nos.. Meg kellett birkóznunk a szüleinkkel. Szóval... én is segíteni szeretnék neked valamiben.
- Igazából kitérítettél a hitemből, amikor közölted, hogy megtartod.
- Visszagondolva könnyű pofázni! – Mordult fel dühösen és a mellkasához szorított egy párnát. Lassan ringatózott, valószínűleg próbálta magát lenyugtatni. – Egy percig se bántam meg, hogy megszültem Yatot. Bár hiányzik az a pár óra alvás, de idővel kárpótol az élet. De most ne rólam beszéljünk, hanem Yukiról. Tény, hogy... hogy is fogalmazzak? Nem éppen az a barátkozós fajta, így nem háborodhatsz fel azért, mert a fiúk befogadták. Ismerhetnéd azokat a gyökereket, addig nem nyugszanak, amíg a barátjuk nem lesz valaki. Vegyünk példának téged.
- Uta, a lényeget, ha kérhetem! Neked is gondod van vele, nem?!
- Persze, hogy van. Mégis, hogy viselhetném el, hogy a fiam ennyire felnéz rá, amikor itt vagyok én, az anyja? – Akár ki is röhöghettem volna a félelmei miatt, de annyira komoly volt, hogy tudtam itt nincs helye viccelődésnek. Ő meghallgatott, akkor én miért ne tehetném? – Nevezz annak, aminek akarsz, de én ehhez túl büszke és maximalista vagyok. Azt akarom, hogy a gyerekem rám vagy az apjára nézzen fel a leginkább, nem pedig valami idegen kiscsajra!
Nem kellett volna, de megnyugtatott a barátnőm kirohanása. Mert ezek szerint tényleg nem gondolja olyan szentnek, mint amilyennek először beállította. Uta természetéből adódóan nem viseli el, ha valaki valamiben jobb nála, mindig a legjobbra törekszik. Éppen ezért volt ő az egyik legjobb tanuló és sportoló az iskolánkban. Az pedig csak egy plusz bónusz, hogy remekül rajzol és ír. Mindenben a legjobbra törekedett, ezért sajnálom azt, hogy nem tudott bejutni az általa kiválasztott egyetemre. Nem is ez a megfelelő szó... inkább nem mehetett oda, mert anyuka lett. Kíváncsi lennék, hogy...
- Felvettek az egyetemre. – Egy percig nem tudtam eldönteni, hogy tényleg megszólalt, vagy csak a fejemben hallottam a hangját. Nagyon lassan a kamerába néztem, utána vissza a képernyőre és láttam, hogy komoly. Vagyis tényleg ő mondta.... de várjunk csak... ez azt jelenti, hogy.. amíg Ai dolgozik, addig Uta előadásokra fog járni és edzésekre. Mi lesz Yatoval, ki fog a kisfiúkra vigyázni ezalatt? – Ai még nem tudja és szeretném, ha ez így is maradna. Igazából... ő nem támogatja ezt az egészet, de engem ez nem érdekel. Az álmomról van szó, amit kiskorom óta pátyolgattam, itt belül. – Mutatott a szívére. – Nem vagyok hajlandó lemondani róla, csak mert... a gyermekem apja ezt szeretné. Igazán megérhetné, hogy ez fontos nekem. Sok dolgot eltűrtem az évek folyamán. Nem nyavalyogtam a rajongói zaklatása miatt, de még akkor sem emeltem fel a hangom, amikor szinte napokig nem láttam. Turnékra, koncertekre, fotózásokra, filmforgatásokra megy, alig látom. Komolyan olyan nagy kérés lenne tőle, hogy kapjak egy kis viszonzást cserébe? Egyetemre szeretnék járni! És fogok is, akár tetszik Ainak, akár nem.
Azt is lehetett volna mondani, hogy végszóra elkezdtek kopogni az ajtómon. Nagyon lassan kapcsoltam, így akadozva fordultam a hang irányába. Bárki is volt, nem akartam látni, sokkal jobban lekötött Uta hirtelen bejelentése. Egyetemre megy... és nem érdekli a férje véleménye? Ilyen is csak nagyon ritkán fordult elő. Viszont nem akart megszűnni a kopogás, sőt még a kilincset is elkezdték rángatni, tekintettel arra, hogy csak belülről nyitható a szobám.
- Will, menj innen! Nem érdekel mit akarsz! – Próbáltam a lehető legkedvesebben megszólalni, de valljuk be... a mondandóm egyik része se volt túl barátságos. Inkább csak jobban elültettem annak a magvait, hogy a gazdagok semmibe veszik a komornyikjaikat. Pedig én tényleg próbáltam magam megkedveltetni az öreggel, mégis annyira hűvösen és távolságtartóan beszélt hozzám, mintha már a közelségem is taszítaná. Nem volt lekicsinylő a hangja, de tisztán éreztem minden mozdulatából, utál engem. Ha szenvedni látott, akkor sunyi félmosoly jelent meg az arcán, ha pedig segítséget kértem, akkor a bajsza alatt morgott és máshoz irányított. Ő tényleg hűséges maradt Naomihoz, tudtom szerint több mint negyven éve szolgálta a Campbell családot. És szerette is a kisgazdáját a születése pillanata óta, így ösztönből utálta azt a lányt, aki megfúrta a boldogságát. Ez esetben engem. Ha ezt valaha is észrevette a mostohaanyám, akkor nem igen törekedett arra, hogy véget vessen neki. Ha valaha is neheztelt rám, akkor nem mutatta ki, de valljuk be... sohase viselkedett igazi anyaként. A szeretetét meghagyta a bátyámnak és a húgomnak. A vér szerinti gyerekeinek, nem a mostohának, akihez még egy csöpp köze sincs.
- Nati, ha te nem töröd el az illető kezét, akkor én fogom. Marhára idegesít. – Igazat kellett adnom, nagyon kitartó volt a titokzatos látogatóm. Feltápászkodtam és azzal a lendülettel ki is csaptam az ajtómat. Már felkészültem az ordibálásra, amikor, de váratlanul homlokon pöcköltek. Tudtam, hogy nem Will lesz az. Egyrészt sohasem csinálnia ilyet, ha meg mégis, akkor minimum kupán vágna. Amennyire szeret, még azt is kinézném belőle, hogy bokán rúg, és mint, aki jól végezte a dolgát szépen elsétál. Utálatos vénség... – Most mégis mi történt?
Nem tudtam válaszolni, a levegő bennakadt a tüdőmben, ahogy felpillantottam. Annyira.... sírni szerettem volna, de a józan eszem meggátolt benne. Mindkettejük utálta a gyengeségemet, egyikük nem tudta kezelni, a másikjuk pedig egy érzéketlen állat, akit magán kívül ritkán érdekel más is. Én részesültem ebben a csodában, így különlegesnek érezhettem volna magam, de mindig adott okot arra, hogy ne képzeljek túl sokat bele. Szóval.. igen.. ők ketten az én legjobb barátaim.
- Ikkei! – Minden további bevezetés nélkül átöleltem, fejemet a mellkasába fúrtam és beszívtam jellegzetes illatát. Annyira szükségem volt most a férfi érintésére, szerettem volna a mosolyát látni, a nevetését hallani... nehéz bevallani, de hiányzik. Kötődök a hülye fejéhez és nem csak azért, mert majdnem fűbe harapott a meggondolatlanságom miatt, hanem, mert igaz és pótolhatatlan barát volt. És ennek a pótolhatatlan barátnak egy gyerek volt a hátán. Összeráncolt szemöldökkel húzódtam el, majd megforgattam, hogy jobban szemügyre vegyem a kiskrapekot. Álmosan pislogott párat, pufi arcán nyálcsík folyt végig, fekete, pihéhez hasonló haja pedig befedte a buksiját. – Hát ő?
- Oh, hogy azt kérdezed, miért van nálam? Sole úgy döntött, hogy kivesz egy nap szabadságot és én mindent megoldok egyedül. Rosszul hitte, ezért kerestem fel drága, öreg barátomat, aki sunyi módon próbált lelépni az országból, hogy a hátam mögött intézkedjen. Tényleg azt hitted, hogy hagyni fogom, azt, hogy befolyásold Nataliet? – Pillantott élesen a szőke hajú férfira, aki erre hanyagul megvonta a vállát.
- Csak jobb belátásra akartam bírni. Te is tudod, hogy a végén nekem lesz igazam és az állás 673 – 0 lesz. Természetesen az én javamra. – Sohasem hallottam még a versenyükről, de látszólag Ikkei felhúzta magát rajta, mert kötekedni kezdett és igazát védte. Azt is hozzátette, hogy ennél azért jóval többször volt igaza, csak Hatori túl büszke ahhoz, hogy elismerje. Ezen a ponton már a másik fél se teketóriázott és kötötte az ebet a karóhoz, miszerint Ikkei szánalmas próbálkozást tesz éppen arra, hogy a nevetséges ötletét érvényesítse. A vitájuknak vége szakadt, amikor Kei fia üvölteni kezdett, de úgy szó szerint.
- Jézusom, azt hittem, hogy ennek már legalább egy éve vége szakadt! – Nyögött fel Uta, aki még mindig vonalban volt. Anyaként nagyon jól tudta, hogy nehéz pillanatok várnak a két szülőre, akikből mindent kinéznék, de egy gyerek felnevelését soha. A felelősség köszönőviszonyban sincs azzal a kettővel. Mégis ki merné rábízni a gyerekét egy raszta, hippi, füvet szívó, tizenkilenc éves lányra, aki mindenhová magával cipeli a vadászgörényét és a macskáját? Még Ikkei is csak fenntartásokkal hagyta feleségénél a babát. – Shina Ikkei, te képes voltál egy kevesebb, mint öt hónapos kisbabát elszakítani az anyjától?! Yato egy éves koráig szinte el se mozdult mellőlem és...
- Ja – ja, vágom meg minden, de nem érdekel. Ha Londonba akarom hozni a fiamat, a feleségem tudta nélkül, akkor senki se tart vissza. – Időközben Kyosuke is kikerült a kenguruból és átkerült az apja kezébe, aki próbálta lenyugtatni. Sikertelenül. Büfiztette, a pelenkáját is ellenőrizte, sőt még enni is próbált neki adni, aztán megállt és az üvegben lévő anyatejet tanulmányozta. Nagyon érdekelhette, hogy milyen íze van.
- Azt mondod, hogy Sole nem tud róla? – Fordult hirtelen a barátja felé Hatori, de Ikkei ekkor már odaült a géphez és megkérdezte, hogy milyen íze van az anyatejnek.
- Figyelj ide... – Kezdte unottan a barátnőm. – ... fogalmam sincs, hisz Sole teje másmilyen ízű, mint az enyém. Én speciále nem kóstoltam a sajátomét, de a bátyám öklendezni kezdett és valami jó erőssel le kellett öblítenie. Ainak pedig eszébe sem jutott, de azt mondta, hogy amíg a fiának ízlik, addig nincs semmi baj. Mert ő rendesen szlopálta az egyszer biztos. – Az újdonsült apuka még mindig nagyon kíváncsinak tűnt, így vette a bátorságot és megkóstolta. Persze csak egy cseppet, mert nem akarta az összeset elvenni a fiától. Azt hittem, hogy undorodó grimaszba torzul az arca, de a legnagyobb döbbenetemre azt mondta, hogy édes és olyan íze van, mint a tejszínnek. Erre már Hatori is abbahagyta a barátja kioktatását, a kezembe adta a szerencsétlen gyereket és közelebbről megvizsgálta az üveg tartalmát. Férfiak... és nálam volt a kisbaba! Látszólag ezt Uta is észrevette, szája sírásra állt és úgy nézett ki, bármelyik pillanatban megtörhet nála a mécses.
- A babámat akarom! – Sikította tehetetlen dühében és mivel egyedül volt otthon, így maximum a szomszédokat és a macskát zavarta. A két fiú a hirtelen kitörésre megrémültek és hátráltak pár lépést, illetve Ikkei gurult. De barátnőm hisztijének köszönhetően ráébredt arra, hogy a fia még mindig sír, egyre hangosabban és nyűgösebben. Mintha csak a húgom visszafejlődött volna egy évet. Ő is ilyen hisztis, sajnos még most is. Visszavette a gyerekét és megnyugtatásként énekelni kezdett egy... Beatles számot. Semmi altató vagy valami, hanem Beatles. Nem is értem, hogy miért nem tudtam olyan nagyon csodálkozni. Sole az anya, aki imádja a retro, pop cuccokat, mindamellett mindent, aminek köze van Bob Marley – hoz és a raszta, néger, beszívott csávókhoz.
- Mivel kapcsolatban akart engem Hatori befolyásolni? – Kérdeztem, miután abbamaradt az ordítás és álomba szenderült a kiskölyök. A mondandóm, mindenki kíváncsiságát felkeltette, így némán meredtek rám, utána a szőke srác beszélni kezdett. Egy olyan témáról, amihez időm se kedvem nem volt.
- Kezd bosszantóvá válni, hogy mindig nekem kell téged helyretennem. Ezúttal megkérlek arra, hogy gondolkodj, mielőtt cselekszel. Másik kontinensen vagyunk, nekem vezetnem, irányítanom és figyelnem kell egy multinacionális cégre, szóval nincs időm egyengetni az utadat. Nem is értem, hogy miért érzek mindig kényszert arra, hogy kihúzzalak a veremből, hisz nem túlzottan árasztod a pozitív hullámokat. – Gondolkodott el, tekintetét a plafonra szegezve. Persze egy pillanatra fennakadt azon, hogy van egy második emelet is a szobámban, ahol csak könyvek és egy kanapé van, de inkább nem szólt egy szót sem, hanem folytatta. – Arról nem is beszélve, hogy a te elefánt méretűre felfújt gondjait csak apró bolhák az én mércém szerint.
- Befejezted? – Kérdeztem unottan, amikor elhallgatott egy pillanatra. Ikkeitől kaptam egy „Kis naiv, én huszonhárom éve hallgatom, csak most jön a java” pillantást, mire felsóhajtottam.
-
Nem, ez még csak a bevezető volt! – Édes. Jó. Istenem. Az ágyamra dőlve hallgattam, ahogy a fiú hozzám vágja minden panaszát, közben magát élteti és ecseteli, hogy mennyire elfoglalt. Igazán figyelhettem volna, de annyiszor eljátszotta ezt már az évek folyamán, hogy nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagytam. A plafon volt a partnerem a semmittevésben, amíg a többiek diszkréten unatkoztak. Uta a macskát nyúzta, Ikkei pedig szórakozottan nézte a fia alvó arcát, mintha valami vicces dolgot látna. Ez csak egy pillanatnyi fellángolás lehetett, ugyanis a következő öt percben barátját bökdöste, akinek sikerült figyelmen kívül hagynia... egy ideig, mert utána kezdtek kidagadni az erek a homlokán. – Éppen beszélek, ha nem tűnt volna fel!
-
Feltűnt, csak kezdtem már attól félni, hogy a fiam belehal az unalomba. – Úgy tűnt, hogy Hatori nincs vicces kedvében, nem értékelte túlzottan a humort. Kikérte magának, hogy senki se figyel rá, amikor ő angyal módjára végighallgatja mások mondandóját. Itt be kellett harapnom az alsó ajkamba, hogy ne röhögjem el magam. – Te valamit nagyon félrenéztél. Sohasem hallgatsz végig senkit.
-
Akkor szerinted most mit csinálok?
- Vitatkozol? – Kérdezett vissza szenvtelenül. Csakis Ikkei lehetett az a barom, aki szembe mert szállni Hatorival. A gyilkos pillantást látva nevetni kezdett és eldöntötte, hogy a kezébe veszi az irányítást. Fiát óvatosan lefektette mellém az ágyra utána hozzám vágta Kyosuke egyik játékát. Ami egy plüss elefánt volt. Összeráncolt szemöldökkel ültem fel és megvizsgáltam Dumbót. – Rendben, most, hogy figyelsz... Hatori húzz el innen a sajátos véleményeddel együtt! Nem vetted észre, hogy te vagy az egyetlen, aki nem ért egyet Natalie döntésével? Shion még azt is hozzátette, hogy Natalie helyében, ő már rég a falhoz vágta volna a bálványkisasszonyt és a tudtára adta volna, hogy nagyon jó úton halad a halála felé.
- Szórakozol velem? Az a lány apám képzett ügynökeit győzte le puszta kézzel! Így mondják nekem az emberek, hogy Amerika az álmok országa... tökéletes gyilkosokat tudnak nevelni. – Miért feledkezik meg arról mindenki, hogy Shion ereiben latin amerikai vér folyik? Igazi utcalány, akinek az a természetes. De teljesen őszintén, ők ketten most mégis miről beszélnek? – Különben is, nekem mindig igazam van! Nevetséges okból kifolyólag játszotta a sértett primadonnát, akinek belegázoltak a becsületébe. Ha nem kedveli, akkor azt mondja, és ne féltékenykedjen. Nevetséges, hogy a lányok mit meg nem képesek tenni azért, hogy a fiúk őt sajnálják jobban. Mi vagy te, óvodás, hogy rinyálsz azért, mert elvették a barátaidat?! – Fordult felém dühösen, amikor pedig tett felém egy lépést megdobtam a plüssel. – Hitomi egy bálvány, természetes, hogy nem fog elzárkózni az emberek elől. Tudod, nem mindenki olyan aszociális, mint amilyen te vagy. Egy ügynökségnél dolgozik azokkal a fiúkkal, akik a lehető legnevetségesebb szakmát választották. Rossz ízlésű emberek gyülekezete, de ez most teljesen lényegtelen.
- Fogadjunk, hogy te se ezt mondanád, ha Hayato felvenne egy új bálványsrácot a Nanashiro ügynökséghez és szoros kapcsolatot alakítanának ki Manával. – Lépett barátja mellé sunyi mosoly kíséretében Ikkei, mire kapott egy lekicsinylő pillantást.
- Minek nézel te engem? Ne vegyél egy kalap alá magaddal, én tisztában vagyok az előnyeimmel és pontosan tudom, hogy Mana mit veszíthet. Istenadta joga másokkal találkozni, ezzel csak azt fogja bebizonyítani, hogy nem felelt meg nekem és más partnert kell keresnem. Egy olyan személyért nem érdemes minden energiánkat felhasználni, aki még csak a kisujját sem mozdítja. Ha viszont szeret és látni akar, akkor látni is fog. Egy kapcsolat két emberen áll vagy bukik, ha szakítanak, akkor nincs olyan, hogy a te hibád. Mindketten elrontották. Jinguji ugyanannyira hibás, mint Natalie. Nem tudta elérni, hogy a barátnője csak rá figyeljen, meg akarta fojtani a szeretetével és nem sikerült megszereznie a teljes jogú bizalmát. De azért nem lehet hibáztatni, mert összebarátkozott Hitomival. Emberi mivoltunk alapvető feltétele a társas élet, különben magányosak lennénk. Jinguji egyszerűen eleget tett ennek a feltételnek. Az, hogy feléledt Natalieban a nőstények ösztönös reakciója, miszerint meg akarják védeni a területüket... egyezzünk meg annyiban, hogy talán egyszer majd megértem. De semmiképpen sem tudom felfogni, hogy miért kellett ezért szakítanod! – Megfogta az asztalon hagyott telefonomat és a kezembe nyomta. Dühösen meredt rám. – Nem hagyom, hogy megint találj valami okot, aminek köszönhetően önmarcangoló rituáléba kezdhetsz! Kurosakival nem tudsz békésen megmaradni, így most felhívod Jingujit, bocsánatot kérsz, és újra belecsöppensz abba a nyálasan rózsaszín világba, amiről a lányok annyit beszélnek.
Összeráncolt szemöldökkel néztem fel a férfi arcára és megráztam a fejem. Ezt még ő sem gondolhatja komolyan. – Nem.
-
Hajrá Natalie, állj ki az igazad mellett és ne feledd, hogy a
legjobb barátod melletted áll! – Direkt kihangsúlyozta a legjobb barát szót, közben elégedetten vigyorgott a.... legjobb barátjára? Sohasem értettem a fiúk között lévő versengéseket. Nekem a legeslegjobb barátnőm Uta, ehhez kétségek sem férnek, de fiúk közül ők ketten azok, akik betölthetik ezt a pozíciót. Hogy náluk, hogy megy ez... arról fogalmam sincs.
-
Nem attól leszel valaki legjobb barátja, hogy mindig egyetértesz vele, hanem, mert a szemébe mondod, azt, amit más nem! Bocsánat, de nem fogok hazudni, ha nem tetszik az igazság, akkor ne barátkozz velem! Natalie, te pedig hagyd abba ezt az önkényes viselkedést és hallgass végre a józan észre! A Hitomi lány meg hálás lehet az égnek, hogy lényegében az ő pártját fogom.
- Ja, igazi mázlista. – Ikkei „meggyőzően” bólogatott, és már készültem elfojtani a nevetésemet, amikor valaki szobám előtt fojtott hangon felkiáltott. A veszekedésnek vége is szakadt és mindenki döbbenten fordult a zaj forrása felé. Csak ordítozás és káromkodás tömkelege szűrődött át az ajtómon, majd az utolsó mondatot tisztán hallottam. Kotródj innen! Ez a hang.... oh, szentséges mein goethe! Észbe se kaptam és elektromos villám cikázott végig a testemen, még a lábujjaim vége is belegörbült. Megsültem, a gyomromba kellemes melegség költözött, majdnem mintha alkoholt fogyasztottam volna. De a szívem sajgóan jelzett, hogy érzi a jelenlétét. Igen, itt van. Az, akiből erőt merítettem a nehéz pillanatokban, akit önmagamról megfeledkezve félteni kezdtem és aki, ha meghalt vagy megsebesült volna miattam, akkor sohasem bocsájtottam volna meg magamnak.
- Hol a kuka? – Hatori épp, hogy csak ajtót nyitott, de ő berontott és köszönés nélkül ezzel a kérdéssel kezdte. Még mindig bódult állapotban voltam, így csak erőtlenül a szemetes felé biccentettem, mire ő a kezében lévő csokrot belevágta és egymás után, sokszor, kíméletlenül rátaposott szerencsétlen virágokra. Feldúltan nézett rám, ennek hála feleszméltem a kezdetleges sokkból és döbbenten meredtem a férfira. Mégis. mi. a. jó. Isten. folyik. itt?!
- Ezt meg mégis mi lelte?
- Tuti őrült. – Kontrázott rá Ikkei Hatori kérdésére, amitől mérhetetlen düh koncentrálódott a gyomromba. Ranmaru nem őrült, mégis, hogy mondhat ilyet?! Én se pocskondiázom a feleségét, pedig lenne mit a fejéhez vágnom!
- Natalie, soha a büdös életben nem lehetsz többé szingli! – Tettem egy tétova lépést felé, csak a mosolyát láttam. Most lehet, dühös volt, de én azt a mosolyt láttam a szemeim előtt, amit az arcára akartam varázsolni. Mert én mindig azt látom, azért, mert fontos nekem és azt akarom, boldog legyen. Örökre. – Érted, soha! Egyszer már elmondtam, hogy csak Rennek vagyok hajlandó átengedni téged, erre ilyen pápaszemes lúzereket kell elüldöznöm az ajtód elől!
Tudtam, hogy nem kéne... mégis... a derekát átfonva bújtam hozzá, mert szükségem volt erre az érintésre. Ha mást nem is kaphatok, legalább ezt az egyet ne tagadják meg tőlem. Tudtam, hogy csak egy vágy kényszerített erre a talán meggondolatlan cselekedetre. Vágytam a biztonságra, a másik felem érintésére.
- Annyira... sajnálom. Nem akartam gondot okozni. – Ranmaru egy szívdobbanásnyi időre megdermedt, utána viszonozta az ölelésemet. Még homlokon is csókolt, amitől meleg mosolyra görbült az ajkam. Tényleg erre volt szükségem, hogy megnyugodjak.
- Oh, te atya ég! – Emelte a mennyezet felé a tekintetét Hatori, majd türelmét vesztve elrángatott a férfi karjaiból. Lebiggyedő ajkakkal néztem Ranmarut, aki szemkápráztatóan szép mosollyal nyugtázta ezt. – Hívd már fel Jingujit és kérj tőle bocsánatot!
- Ne mond meg, hogy mit csináljak! Ez az én életem. – Szögeztem le komolyan. Úgy éreztem, hogy ami egykor volt Ren és köztem... azt már soha nem hozhatjuk vissza. Lesz egy betömhetetlen lyuk, ami megrontja a hangulatunkat. És Hatori beláthatta, hogy a parancsolgatásával nem megy sokra, ezért az ágyamra telepedve a térdére támaszkodott.
- Kérdezhetek valamit? – Meg sem várta a válaszomat, mert folytatta. – Mit érzel, ha az apámra gondolsz?
- Hogy mit érzek? – Kérdeztem fagyosan. – Hideg, őszinte, intellektuális gyűlöletet, amely pusztítóbb, mint bármely fegyver ezen a világon, élesebben vág, mint a penge és sohasem múlik el.
- Értem és nem szívesen, de egyetértek veled. – Bólintott, tekintete komoly maradt, így tudtam, hogy a java most csak most jön. – Yuki Hitomi annyira szörnyű dolgot tett, aminek hála az apám iránti gyűlöleted eltörpült?
- Nem... persze, hogy nem. – Még így sem akartam... ha felhívom, akkor az azzal egyenlő, hogy beismerem, tévedtem. De én ezt nem akarom. Öntudatlanul is Ranmarura pillantottam, a szemünk találkozott. Végül bólintott.
- Hívd fel. – Mondta, nekem pedig ennyi kellett, hogy ne tétovázzak tovább. Remegő kezekkel oldottam fel a képernyő zárat, közben Hatori panaszos hangjára lettem figyelmes.
- Én legalább fél órája győzködöm, erre neki egy perc után igent mond. – Zsörtölődött, mire Ikkei megértően megveregette a vállát, de azért mosolygott.
- Te nem osztottad meg az ágyad vele.
- Dehogynem! – Csattant fel, nekem pedig felrémlettek az esték, amikor arra kényszerültünk, hogy egymás mellett aludjunk. Mit ne mondjak, nem túl boldog emlékek fűznek ezekhez az esetekhez. Valószínűleg ugyanarra gondolhattunk, ugyanis az apuka unottan lesütötte a szemeit.
- Akkor korrigálom a mondatomat. Nem láttad meztelenül. – Vetette fel, hátha meg találtuk húzni a határt a kapcsolatunkban. Amúgy soha életben nem történt ilyen, szóval beletrafált a srác.
- De voltam az áljegyese, ez semmit sem számít?! – Dühöngött továbbra is, amitől halványan elmosolyodtam, Ranmaru pedig szórakozottan hallgatta a legjobb barátaim civakodását és Hatori kirohanását. A fülemhez emeltem a készüléket, kicsöngött, sőt abba se gondoltam bele, hogy hátha alszik. Bálvány, fent kell, hogy legyen, hisz ők szinte mindig korán keltek és igyekeztek egy munkára. Idegesen doboltam a lábammal, úgy éreztem egy örökkévalóság telik el, mire végre beleszólt. Hevesebben, mint vártam volna.
- Kis Csillag, annyira sajnálom! – Egy nevetésféleség csúszott ki a számon, mire a szobámban lévők egytől egyig elhallgattak, Horus pedig kíváncsi szemekkel pillantott fel rám. Feszült figyelemmel várták a fejleményeket, amikről még én se tudtam semmit. Már éppen válaszoltam volna, amikor meghallottam annak a lánynak a hangját. Szinte izzó lávaként áramlott bennem a vér, annyira dühös lettem. Én tényleg megpróbáltam, de nem tudom egyik pillanatról a másikra megváltoztatni az érzéseimet. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Miért kell ennyire keserűen megélnem... miért kell ennyire a múltban élnem, amikor azóta változtak a dolgok. De az árulás keserűbb tud lenni, mint az, hogy a kezdetektől fogva utáltak. Ő is valamelyik lesz a kettő közül. Tudom... És most, hogy meghallottam a hangját, egyszerre elpárolgott minden eddig összegyűjtött bizalmam, aminek következtében megszakítottam a hívást és olyan erővel az ágyamhoz vágtam a mobilt, hogy a földre pattant.
- Ez aztán gyors beszélgetés volt. – Pillantott a karórájára Ikkei, a szája sarka pedig árulkodóan felfelé görbült. Azt hiszem hivatalosan is ő lett a Ren ellenes klub vezetője. Már erőm se volt ahhoz, hogy felvegyem a mobilomat, így Ikkei vállát vonogatva felkapta. És ekkor rezegni kezdett, de csak egy pillanatra, utána elnémult. Jött egy üzenetem, valószínűleg az ügyfélszolgálat küldte, hogy az egyenlegem csökkent. De a fiúnak döbbent volt a tekintete, majd mintha csak lekapcsolták volna a villanyt, az ő jókedve is odalett. Komoran pillantott a kijelzőre, fejével pedig maga mellé intette a barátját, aki unottan futtatta végig az ÉN üzenetem sorain a szemeit. Ranmaru mellett álltam, de a férfit csak egy perc erejéig kötötte le a furcsa viselkedésük, utána a saját telefonjával volt elfoglalva. Nem tudom mi történt, de mindketten nagyon idegesek voltak, szinte vibráltak a feszültségtől. Ösztönösen kezdtem aggódni, hisz valami olyan állhatott az üzenetben, amitől kitértek a hitükből.
- Natalie. – Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről, amikor Ran arcon csókolt, de a következő mondatától a szomorúság összeszorította a szívemet. – Nekem most mennem kell.
Keserű sóhaj hagyta el a számat, mert tudtam, hogy vesztettem. Mindeddig hevesen tagadtam és próbáltam elkerülni, de végül megtörtént. Beleszerettem, olyan észrevétlenül és lassan, hogy kellett egy kisebb idő, amíg rájöttem. Mindeddig azt hittem, hogy néhány alkalom után csillapodni fog a kaparó érzés, az az elviselhetetlen kín, akarás, amit a testem érzett, amikor nincs velem, de ez sohasem fog elmúlni. Mert szeretem... olyan érdekes. Ha Ranra gondolok, akkor olyan természetesen jön ez az egy szó... mintha csak az övé lenne. Természetes, akár a levegővétel, hozzá tartozik, azért nem tudtam másnak kimondani.
- Kikísérlek. – Hangom alig volt több suttogásnál, mivel a torkomat iszonyúan kaparták a kimondott szavak. Nem tehettem ellene, de remegtek az ajkaim. A sírás oly nagyon megkörnyékezett, hogy vissza kellett pislognom a könnyeimet. Annyira igyekeztem nem kiborulni, hogy véletlenül nekimentem az ajtófélfának. Csak lesütött szemekkel álltam, nem bírtam volna ki Ran tekintetét, pedig tudtam, hogy engem néz. A szemeiben megcsillant valami, tudtam, hogy minden figyelme az enyém. Nevetséges, hogy mennyire boldoggá tett. Az pedig abszurdom, hogy minden más is, aminek köze van hozzá. Túlságosan is megváltoztattad a világomat Kurosaki Ranmaru. Olyat tettél, aminek köszönhetően hiszek a csodákban. Hisz te magad is egy csoda vagy, a világ egyike. Ranmaru... te tudod, mit akarsz? Mert én igen.
- Ranmaru... – Nem... elfog menni. Itt hagy és újra egyedül leszek. Én ezt nem tudom elviselni. Szükségem van rá. A mosolyára, az őszinteségére, a meleg ölelésére és mindenre, amihez köze van. Szeretem. Szeretem és pont. Nincs mit hozzáfűzöm, a szerelmet nem kell magyarázni. Van és kész. Szemeim előtt felvillant Uta döbbent arca. Válaszd Ranmarut! – Szeretném visszakérni anya eljegyzési gyűrűjét.
- Mi..? – Először fel sem fogta, hogy miről beszélek, de ahogy tudatosult benne halott fehérre színeződött az arcszíne. Körülbelül úgy nézett rám, mintha pofán vágtam volna. Látszólag még arról is megfeledkezett, hogy éppen menni készült. Valami nagyot képzelhetett bele, mert láttam a szemein, hogy megijedt, keze pedig remegni kezdett. – Ezt nem mondhatod komolyan. Most, hogy szakítottál Rennel, nincs semmi sem, amiért hajlandó lennél visszajönni Japánba?
-
Ezt azért nem mondanám... – Sóhajtottam fel és óvatosan megfogtam a tenyerét. Rámosolyogtam biztatásként, hogy nem kell aggódnia. – Tudod... ez így nem fer. Úgy érzem, azzal hogy nálad van anya gyűrűje, csak magamat láncoltam hozzád. Kérek valami biztosítékot, ami miatt egészen biztos, hogy visszatérsz hozzám. – Incselkedve végighúztam az ujjam a mellkasán, majd a kezem lenntebbre vándorolt és megállt a nadrágja korcánál. Szeretném szeretni, nyíltan és őszintén, nem csak magamban.
- Mi az, ami olyan fontos számomra, hogy gondolkodás nélkül visszajövök hozzád? – Fél szemmel az ágyra pillantottam, ahol Kyosuke aludt. A kisbaba láttán ellágyult a tekintetem. Hatori, sőt még Ikkei is feleszméltek és megértették, hogy mire akarok kilyukadni. Mindkettőjüknek döbbent volt a tekintete, sőt, ha ez lehetséges, de teljesen elfehéredtek. Hatori üvöltözni kezdett barátjával, hogy minden az ő hibája, amit csak egy halvány mosollyal nyugtáztam. Lehet benne valami, hisz a fia láttán döntöttem így.
Ranmarunak is sikerült megértenie, ezt már csak onnan is tudtam, hogy pupillája olyan tág lett, hogy a szivárványhártyája vékony peremként keretezte a feketeséget. Kimondta helyettem. – Egy kisbaba.
